Mason Deaver: I Wish You All The Best

Hiánypótló könyv, még az LMBTQIA+ irodalmon belül is, mert hát mennyi könyvet olvas az ember nonbinary főszereplővel? Ez a legnagyobb erőssége is, mert egyébként nem igazán emelkedik ki a tömegből. De egyszeri elolvasásra ajánlom, mert minden genderkérdéssel foglalkozó embernek érdekes lehet.

Bodies are fucking weird, especially when it feels like you don’t belong in your own.

A könyv főszereplője Ben, aki a legelső fejezetben coming outol a szüleinek, mint nonbinary, akik erre elküldik otthonról. Ben pedig felhívja a nővérét, akivel tíz éve nem találkozott, és kéri, hogy segítsen neki. Ben végül a nővéréhez költözik és új iskolába kerül, ahol már első nap megismeri Nathant, aki szeretne a barátja lenni.

I sit there in the silence of the room, not sure what I’m supposed to do now. Like, what do you do when your parents kick you out of your house? When your entire life is upheaved, all because you wanted to come out, to be respected and seen, to be called the right pronouns? I almost reach for my sketch pad before I remember it’s in my backpack, at home. I can’t even do the one thing that might comfort me.

Nehezen rázódtam bele a kezdetekkor. Biztos vagyok benne, hogy ennek egyrészt Darius az oka, mert amióta olvastam, nagyon magasra ugrott a léc. Másrészt az volt az érzésem, hogy a regény egyszerűen rossz helyen indul. Jobban örültem volna, ha az első, coming outolós fejezetnél nem vagyunk ott. Ha Deaver onnan nyitja Ben történetét, hogy mínusz fokban, cipő nélkül próbál pénzbedobós fülkéből telefonálni, jobban beszippantott volna a sok kérdés, hogy mi folyik itt. Ezután amint Ben az új suliba kerül, már jobban élveztem a regényt.

Ben rémesen passzív szereplő, nagyon hasonlít Ryanhez (az Akvamarin c. regényem főszereplője), és tudom, mennyire nehéz egy olyan karakterrel írni, aki még válaszolni sem akar és legszívesebben elmenekülne minden döntéshelyzet elől. Ben a történtek miatt ráadásul depressziós is. Ezért nehezen sikerült megkedvelni, még annak ellenére is, hogy közel éreztem magamhoz, de rémesen idegesített, hogy szinte soha nem volt képes lépni a saját boldogsága érdekében. És igazából ez a legnagyobb bajom a történettel, hogy ebből nincsen fejlődés. Ha Nathan nem lép, Ben elengedte volna, és hagyja, hogy soha az életben ne találkozzanak többé. Szerintem akkor van értelme passzív főszereplőt választani, ha az a regény végére aktívvá tud válni, így lesz meg a megfelelő fejlődési ív, ami kielégíti az olvasót.

A karakterek közül Nathan és Ben nővére, Hannah volt jól kidolgozva. A többiek: barátok, Hannah férje, de még a szülők is nagyon kétdimenziósnak érződtek.

Fontos, hogy beszéljünk a mérgező szülőkről, mert léteznek, magam is megtapasztaltam, és szerintem sokan nincsenek is tudatában ennek, főleg nem amíg gyerekek, csak esetleg azután, hogy ők is próbálnak saját gyereket nevelni és küzdenek a rossz minták ellen. Ezért jó volt, hogy érintette a könyv a témát, de mégis kevés volt, keveset kaptunk a szülőkből. A nem elfogadáson túl nem láttam a mélyebb érzéseiket, azt hogy mit miért tesznek, ezért nem is értettem meg, hogy Ben mégis hogyan gondolta, hogy ilyen családi légkörben coming outol nekik. Egyszerűen nem érződött valósnak. Azt mondta, azért, mert azt hitte feltétel nélkül is szeretik. Én ezt nem hiszem el, egy tini pont, hogy attól fél, hogy bármit csinál, már nem fogják szeretni többé, nem érzem ezt a bizalmat, főleg hogy a szülei semmit sem mutattak felé. És ettől a döntéstől sajnos Ben nagyon hiteltelenné vált.

A másik központi téma Ben és Hannah kapcsolata, mivel Hannah szó nélkül lelépett otthonról tíz évvel ezelőtt, Ben azt érzi, hogy ott hagyták a szüleivel, minden támasz nélkül, és mérges a nővérére. Csakhogy mivel Hannah befogadja, Ben utálja magát, mivel neki nem kéne mást éreznie, csak hálát, hogy etetik, ruhát vesznek és Hannah tényleg megpróbál maximálisan figyelni rá. Komplikált az ügy, de szerencsére ez szépen kibomlik és megoldódik a történet során.

“So, what are your pronouns?” she asks.
The question strikes me. Not in the bad way. It’s just weird. Hannah is the first person to ask. The first person who had to ask. “They and them,” I say, trying to sound confident, but even I can tell I’m failing miserably.

Van itt még szó a terápia fontosságáról, ami sokat segített, hogy elgondolkozzam a saját döntéseimen. Biztosan hasznos, csak meg kell találni a megfelelő embert, akinek meg tudunk nyílni, feltétel nélkül és őszintén.

Valójában a könyv amolyan tipikus első könyves szerző műve. Persze tudom, butaság általánosítani, mert vannak kivételek, vannak akik elsőre is zseniálisat írnak. Olyanok is, akik egy könyvet írnak egész életükben és azt érzik, minden fontosat elmondtak vele. De azért a legtöbb első könyves szerző indul valahonnan, és szépen látszó fejlődési ívet jár be. Ahogyan remélem, hogy itt is ez lesz, mert Deaver nem ír rosszul.

Labels can help people find common ground, can help them connect, with themselves and other people.

Mindenesetre Nathanbe én is beleszerettem kicsit, a humor is nagyon rendjén volt, még a karaktereken, motivációkon kellett volna dolgozni, hogy ne érezzem néha írói erőszaknak a karakterek egy-egy döntését.

“Do you know anything about astronomy?” he asks when we’ve both gone totally quiet.
“Not a lot. Why? Oh, tell me you’re a total astronomy nerd, please.”
“Let’s see.” Nathan points toward the sky and begins to draw an invisible outline. “You see that there? That’s Orion. And if you follow the belt there, it leads you right to Leo.” I try my best to follow his pattern, but with all the light pollution, it’s nearly impossible.
“And that’s Sirius.” He outlines something else I can’t make out.
“How can you even tell?” I ask.
“I have a secret method.”
“And that is?”
He leans in closer and whispers, “I’m making it all up.”

Remélem, Deaver fog még új könyvet írni, mert kíváncsi vagyok, merre fejlődik, ráadásul tényleg hiánypótló, amit ír. Olvastam interjút vele, ahol elmondta, mennyire nehéz volt a százhúszezer szavas kéziratból regényt gyúrni. Ezzel egyet tudok érezni, így a regényem negyedik átírása során 😀

És akkor a kedvenc mondatom a végére:

The world’s too loud sometimes.