Bill Konigsberg: Destination Unknown

Amikor megláttam a Destination Unknown borítóját, éreztem, hogy nekem ezt most el kell olvasnom. Fogalmam sem volt, de tudom-e passzírozni az olvasós bingóm valamelyik négyzetébe, de annyira megfogott, hogy gondoltam, ha jó a fülszövege, bingó ide vagy oda, bevállalom.

Aztán jött a sokk.
1987-ben játszódó történet, főszerepben az AIDS.

How could I possibly be sexual when the outcome could be death? And then, as I looked at some of the guys there, I kind of got it. How could a person NOT be sexual?

Na, teljesen bepánikoltam, mert nem szeretem a sad endinget, mert nagyon mélyre lök, és nagyon nehéz munka kimászni a gödörből. Már most is érzem, ahogyan közeleg a tél és kevesebb a nap, hogy nyomottabb a kedvem. Szóval nem tudtam, be merjem-e vállalni. Rárepültem a Goodreadsre, hátha írnak valamit, de mindenki azt írta, könnyek között fejezte be, de az nem derült ki, azért-e mert mindenki/valaki meghal, vagy azért-e, mert túlélés van és boldogság.

I got closer to the grief, the grief beyond the panic, and I was about to turn my head so CJ wouldn’t see my red eyes, but then I caught a glimpse of him and his eyes were red, too, and there we were, in Tower Records, in the Village, in public, crying while listening to a song about a person probably just like us but a few years older, who was dying and there was nothing to be done.

Aztán úgy döntöttem, bevállalom. Lesz, ami lesz. Majd csak összekapar valaki utána.
A történet fő vezérfonala valóban az AIDS. Pontosabban az, hogy ezt hogy fogadták a nyolcvanas évek Amerikájában. Főszereplőnk Micah, igazi zöldfülű a meleg élet kapcsán. Egy buliban megismerkedik egy fiúval, aki teljesen elvarázsolja, ő CJ.
CJ… a legösszetettebb, legszerethetőbb (sikerült is beleszeretnem, pedig már lassan húsz éve nem szeretek bele karakerekbe, meleg fiúkba meg pláne nem.), legkiismerhetetlenebb, legveszedelmesebb, legsebezhetőbb… szóval nagyon izgalmas karakter, nem találkoztam ilyennel nagyon-nagyon rég óta.

Dale, Carlo, CJ, tell me all about you.” I sipped ice water from a mason jar.
“Oh, you know. Long walks on the beach. Piña coladas and getting caught in the rain. I won’t cum in your mouth. The usual.”

Micah szemszögében narrálva kapjuk a történetet, ami onnan indul, hogy a fiúk megismerik egymást, aztán barátok lesznek, majd ennél többek is. Az egész könyvet a párbeszédek viszik előre, de mivel jók a karakterek, egyáltalán nem fekszi meg ez az ember gyomrát, sőt, olvasóként minden egyes egymásnak mondott mondatnál jelen szerettem volna lenni.

I looked up at him, simultaneously relieved and beguiled by this person who felt it was okay to defile records he didn’t own, this guy who apparently carried around a pink Magic Marker for such occasions. I couldn’t help but smile, and my shoulders felt lighter.

Micah szerethető, jól átjön rajta keresztül, hogy milyen is volt a nyolcvanas években élni, és szerettem, hogy nem kaptak a karakterek idétlen szlenget, és nem érződtek egyáltalán porosnak sem, csupán az a távlat volt meg, mint mikor néha szépia színben nézünk régi képeket, de ez is csak egy-egy fontos, leginkább aktivista jelenetnél érződött és jól is állt a regénynek, végülis törtenelmi fikcióról van szó.
A regény fő mozgatórugója Micah és CJ dinamikája, mindezt futja körbe fojtogató borostyánként az AIDS miatti félelem. A karakterek csak annyit tudnak, hogy van a vírus, de azt sem tudják, hogyan terjed és milyen módon lehet vele felvenni a harcot. A tévében Reagan négy éve ki se ejtette a vírus nevét, közben meg tízezrek halnak meg. Minden csók, érintés és aktus halálos ítélet lehet, és akkor ebbe a közegben próbál Micah eligazodni. Nagyon sok humor van a sorok között, a tónus kicsit sötétül a végére, de ez elkerülhetetlen, hiszen kell lennie valami csúcspontnak. Annyira azonban sosem lesz sötét, hogy ne akarja az ember folytatni.

Sok szó van benne a halálról, a vírusról, a szexről és a szerelemről, barátságról, szeretetről is. A túlélésről és arról, hogy ki kell állni és hallatni a hangot. Sok helyen lehet hozzá kapcsolódni és ennél is több helyen lehet rajta sírni.

A végén zokogós sírással fejeztem be. De megérte, minden oldalért, minden aggodalomért, minden poénért, minden CJ porcikáért megérte.

He had more stories from the last week than I’d accumulated in my lifetime.

Az edukációról nem is beszélve!

És végére hagytam a zenét. Mert az egész könyv zenél. El se hiszem, mennyire jó, hogy olyan világban élünk, ahol, ha egy könyvben előkerül egy albumcím és egy perc múlva az adott jelenetet úgy lehet olvasni, hogy az ember fülébe az adott zene szól. Gyakorlatilag Missing Persons fan lettem, de a The Communards meg talán még jobb.

Halgassátok, olvassátok, szerességek. Cj-t mindenképpen.

Just tissues. Lots and lots of tissues. Are you a crier, Micah? Do you masturbate in public? Which is it?