Mason Deaver kevés írok egyike, akiknek követem a pályáját. Legelső könyve, az I Wish You All The Best volt az első nonbinary főszereplővel működő regény, amibe belefutottam, és habár megvoltak a maga hibái, mégis végig tudtam olvasni. A második könyve, a The Ghosts We Keeptől szintén nem dobtam el az agyam, de igazából megérte elolvasni. Úgyhogy amint megláttam, hogy megjelent a harmadik regénye, azonnal rá is vetettem magam.
Ez a könyv a legerősebb könyve eddig. A regény végén elárulja, hogy ezt igazából a már megjelent kés másik könyve között írta, és hogy mennyit dolgozott vele. Öt év és számtalan átírás után állt végül össze a végső verzió. Mesélt, hogy honnan indult, és ez igazából nagyon hasznos, mert minden átírás előtt álló írónak jól jön, ha látja, hogy mások is szenvednek, hogy mások is küzdenek, és a legfontosabb: hogy mások is bele mernek nyúlni, és darabokra cincálják a saját könyvüket.
“You’re being such a dick.”
“Can’t be what you don’t have.”
A The Feeling of Falling in Love ajánlásában a könyv minden olyan transz embernek szól, aki úgy érzi, nem érdemli meg a szerelmet. Ez már alapból ráállítja egy vágányra a könyvet, az írói ígéret csak erősít ezen a legeső fejezetben, hogy ez egy romantikus regény lesz. Valóban az is.
A történet első jelenetében a főszereplőnk, Neil szerelmi vallomást kap Joshtól, aki amolyan friends with benefit az életében. Mivel korábban megegyeztek, hogy ha bármi ilyen történik, azonnal leállítják az egészet, Neil csak elrohan és közli, hogy vége. Tetszett, hogy mennyire kétségbe van esve, és mennyire menekül, habár nem értettem akkor még a motivációit, az okait. Ez szerencsére később egészen jól kikristályosodik a regényben. Neilnek azonban nem ilyen könnyű az élete, mert a tavaszi szünetben haza kell utaznia a családjához, hiszen a bátyjának esküvője lesz. Az esküvőre hivatalos Josh is, és mivel Josh nagyon nem akarja megérteni, hogy Neil nem akar tőle semmit, így Neil hazudik neki. Neil szobatársa Wyatt, akivel utálják egymást, gyakorlatilag egy kedves szavuk sincsen egymáshoz, leginkább Neil hibájából, és Neil azt hazudja, hogy Wyatt és ő együtt vannak. És kérem szepen, a gépünk landolt az ultimate kedvenc trope-om mellett: fake dating.
“I didn’t know you’re allergic to shellfish.”
“Yeah.”
“Sorry for almost killing you.”
“It’s fine. My throat just swells up so much that I can’t breathe. And I don’t have my EpiPen with me, so you wouldn’t even be able to do anything while I die in your arms.”
Ennél többet nem szívesen osztanék meg, mert sosem jó a sok spoiler, én is megint fülszöveg nélkül kezdtem bele, így teljesen meglepett, hogy jééé, ezt a regényt nekem írták. Az egész remekül működött, végig vártam, Deaver hol rontja el, mert általában el szokta, valahogy sosem sikerült megkedvelnem a karaktereit, de abszolút a szívembe zártam Neilt is, Wyattről ne is beszéljünk. Végre voltak nonverbális jelek a párbeszédeknél, nem vesztettem el a fonalat, hogy épp ki beszél és velük együtt lélegeztem és éltem, még sírtam is a metrón kétszer, szóval abszolút lenyűgözött.
Az enemies to lovers nagyon szépen épül, igazi slow burn, és nagyjából a regény 70%-áig tökéletes, aztán történik egy kis belesietés, ami engem kizökkentett, de mivel az egész történet egy hetet ölel fel, így végülis képes voltam megbocsájtani, mert ilyen rövid idő alatt el kellett jutni valahová. Ezután kicsit áthelyeződött a hangsúly. Talán ki lehetett volna ez küszöbölni, ha az első részben még hangsúlyosabb Neil kapcsolata az anyjával. Megtaláltam Kamil anyukájának tökéletes mását! Ez az anya-fia kapcsolat szál kicsit későn kap elég hangsúlyt, így kicsit féloldalas lesz tőle a regény. Ettől függetlenül azt mondom, mindenképpen érdemes elolvasni, főleg romantikus és fake date rajongóknak.
Amit nagyon szeretek még, mivel Deaver maga is nonbinary, így sok hangsúly van a karaktereken. Igazi transz mekka az ő minden regénye. Kifejezetten szerettem, hogy olvashattam arról, hogy egy műtét nem oldja meg varázsültésre a transz emberek problémáit, hogy emellett mennyi minden dől el fejben. Hogy mennyire nehéz végre szeretnie magát egy sokat sérült embernek.
Except the surgery wasn’t a magic fix. I knew that going in. My doctors told me that; the trans vloggers and bloggers I’d listened to said that. I learned that afterward, during the months of depression that I felt after my top surgery because of the dysmorphia I still felt, the fear of taking off my shirt anywhere outside my room because now there’d be no mistaking my transness in public spaces.
A másik pedig, hogy van benne egy rész, amikor az egyik karakter coming outol és sokat beszélgetnek a genderről. Ez a karakter megkéri Neilt, hogy ezentúl szólitsa őt they/them pronounsszal, és mivel a regény E/1-ben narrálódik, így ettől a pillanattól kezdve ez zökkenőmentesen működik. Én ezt imádtam!
A romantikus szál mellett sok téma felfejtődik, például a transzfóbia, az érzelmileg elhanyagolt gyerekek helyzete, vagy azon szülők esete, akik képtelenek levetkőzni a rossz nevelési mintákat, amiket a saját szüleiktől hoztak. Nekem ez a rész nagyon sokat jelentett, mert anyaként folyton küzdök ezzel, hogy mindent máshogy, jobban csináljak, mint a saját szüleim és nagyon nehéz és kimerítő. Ha pedig nem sikerül, és szembesülök vele, hogy épen ott tartok, éppen azt csinálom, amit nem szeretnék, akkor duplán annyira fáj, mint korábban.
“But you aren’t the only one who’s made mistakes,” I say.
“No. I’m not. But I’m the parent, and you’re the child. And obviously, I failed at my job.”
Azt mondanám, ha Deaver regényei közül kellene választani, egyértelműen ez a kedvencem, és valójában nagyon izgatottan várom, hová jutunk el a következő regényével, mert ha az is ilyen színvonalon lesz, még az is lehet, végre kedvenc szerzőt avatok. Arról nem is beszélve, mennyire jó és megnyugató látni regényről regényre, hogyan fejlődik az író is.
Az egyelten igazán zavaró dolog, hogy ha a borítót látom, soha az életben nem kezdtem volna neki. Gyakorlatilag nem értem, hogy hogyan is kötődik a regényhez, amiért nagy kár, mert ennél százszor is szebb és erősebb borítót lehetett volna készíteni, ami igazán bevonzaná az új olvasókat is.
I’ve learned that the things worth doing are what scare us the most.
Szellő Abigél blogja 