Mivel eléggé gyatrán állok az ide olvasásaimmal, úgy döntöttem, készítek egy olvasós bingót, hátha úgy jobban motivált leszek. Aztán persze azonnal úgy tűnt, már a legelső rubrika is kifog rajtam, de szerencsére belebotlottam a Milo and Marcos at the End of the Worldbe és visszatért a hitem (pun intended).
A bingóm első kockácskája szerint olyan könyvet kell elolvasnom, amit 2022-ben adtak ki. Amikor ehhez kerestem olvasnivalót, végigböngésztem a kiadott LMBTQ+ YA könyvek nagyját, értékeléseket csekkoltam a Goodreadsen, és egy 4,7-es regényt kezdtem olvasni – aztán tettem félre a felénél hamarabb, mert hát na, nem elég a fantasztikus ötlet, nem ártana jól is írni. (Nem spoilerezem el, mi ez, mert hasznos lenne elolvasni ezt a könyvet, ugyanis nagyon jó kis bejegyzést tudnék írni ide arról, vajon miért van egy rém unalmas YA ilyen magas szinten a Goodreadsen, ami egyébként szerintem nagyjából relevánsan mutatja a regények színvonalát – Kivéve pl Milo esetében, mert a 3,9 vérlázítóan alacsony!). No, de inkább tényleg beszéljünk Miloról és Marcosról!
Miután feladtam, hogy meglesz az első rublikám, csak úgy végigpörgettem a listámat, és megakadt a szemem a könyv borítóján. Hát csodaszép, és nagyobb arányban jött be eddig a borító szerinti olvasás, mint hogy nem, így nekiláttam. Abszolút jót tesz nekem, ha fülszöveg nélkül kezdek neki az olvasásnak és minden kis apróságot magam rakok a helyére. Ezt a regényt hamar éreztem, hogy nekem írták. A második bekezdésben.
I can’t believe only a few hours ago I thought I could be happy with being “just friends.” I am truly and utterly incompetent when it comes to knowing what’s good for me.
Milo E/1-ben narrálja a történetet, és lehetetlen nem azonnal szeretni a fura, kicsit dark humoráért, a hibáiért és félelmeiért. ÉS habár Milo nagyon sokszor idegesítő is lehetne, de Snipes eléri, hogy szeressük minden egyes kis gondolatmorzsáját. Pedig Milo nem az LMBTQ+ YA könyvek abszolút átlagos főhőse. Ő egy church boy, aki vallásos, akinek a szülei bigottok és tudjuk, hogy kire szavaztak a választáson (ez mondjuk nincsen benne, de na). És habár Milo lehetne idegesítően álszent is, helyette egy abszolút szerethető karakter, akiért én is tűzbe mennék. Aki kétvégbe vonja az általa ismert világ minden egyes porszemét a regény végére, nem is egyszer, de legalább háromszor.
They’re actually owning who they are and claiming their place in the world just by being here tonight and demanding to be seen. They’re not apologizing or hiding or letting anyone else define who they are. They’re making their own rules and following their own paths and living their own lives. And more than anything I want to be a part of that.
Milo az első fejezetben újra találkozik Marcossal, akit három éve nem látott. Mivel úgy gondolom, a történethez nagyon sokat tett hozzá, hogy nem tudtam róla semmit, ezért én sem szeretnék spoilerezni. Mindenesetre a két fiúval történt valami a múltban és Milo számára Marcos felbukkanása felkavaró.
I’ve spent my entire life trying to conceal who I am. Now I’m deliberately undoing all my hard work just by stepping into this rainbow-strewn wonderland and consorting with these people.
Marcos épp annyira szerethető, mint Milo, de lehet, hogy kicsit jobban is. Erős és határozott véleménye van fontos dolgokról, leginkább önmagával kapcsolatban, de aztán az is kitűnik, hiába vagy magaddal békében, attól még a világ éppen úgy képes megrágni és kiköpni, mint azt, aki fele ennyire sem magabiztos.
Factor five: her name goes really well with mine. Milo and Margot. I can already picture it on our wedding invitations. “You and a guest are cordially invited to the wedding of Milo and Marcos.”
Margot! The wedding of Milo and Margot. Oh my god. I need to focus.
A legfontosabb számomra egyébként maga a vallás és a melegség témája volt. Olvastam pár könyvet, ami pedzegette ezt, de számomra egyik sem eléggé mélyen, nem eléggé érzékenyen nyúlt hozzá a dolgohoz. Mivel Milo önkénteskedik szabadidejéen az egyháznak, minden hétvégén misére megy és komolyan veszi a hitét, nagyon jó személy volt arra, hogy megmutassa, hogyan lehet a vallásossággal összesimogatni a melegséget. És nem az jön le a könyv végére, hogy nincsen Isten, hogy a vallásosság humbug, hogy szarj rá, hanem az, hogy légy önmagad, szeresd magad, mert a szeretet a legofontosabb. Mivel tizenkét évet töltöttem el egyházi iskolában, nekem nagyon fontos volt ez a szál. Valahogy azt hiszem, én magam is kicsit megbékéltem, még így is, hogy már lassan több éve nem hiszek istenben, mint amennyiben hittem.
I’ve drawn the first line in the sand between us. A line he now knows he can’t cross. A line that will hopefully grow wider and wider every day until there’s no common ground between us. Until he doesn’t know the person standing on the other side of it. Or until he doesn’t want to know that person.
De miért lehet olyan embernek is élvezetes ez a könyv, aki nem különösebben vallásos? Mert jól van megírva! Mert szép a dramaturgiai ív, mert lehet rajta sírni (a metrón…), mert élettel teli, mert a mellékszereplőket is imádni kell vagy éppen félni tőlük, mert letehetetlen, mert a fiúk kémiája gyilkos, még akkor is, amikor semmi sem történik, és mert van még egy különlegessége. Az utolsó előtti fejezet maga egy csoda, amiről nem mondhatok el többet spoiler nékül, de szerettem. Illetve vannak flashback részek, három évvel korábbra, azok is remekül működnek. Az író tud írni, a témájához okosan és értőn nyúl, és legszívesebben talpától a feje búbjáig csókolgatnám ezért. Avagy mint Marcos poénkodik: legalább megmosnám a lábát, elvileg a keresztények azt szeretik!
Of course, that would mean that not only is God surprisingly cool with gay people, He’s also really rooting for Marcos and me. Which isn’t a totally impossible idea. I mean, God could be a big ol’ softie. Why not? It’s better than the alternative.
And when you think about it—I mean really, really think about it—maybe a God who roots for love is the only God worth believing in.
Szellő Abigél blogja 