Totálisan beigazolódott, hogy borító alapján kell választanom könyvet. Hónapok óta nem sikerült normálisan végigolvasnom semmit, még Adib Khorram nagyon várt új regényét sem, de amikor megláttam az All That’s Left borítóját, nem tudtam ellenállni neki.
Nagyon bejön a fülszöveg nélküli kezdés is, mert hagyom, hogy mindent elvárást csakis maga a szöveg építsen fel bennem. Remekül lehet tesztelni, mennyire működik az írói ígéret és olvasói elvárás. Itt pont ez csúszott kicsit félre, de mielőtt a mélyére megyünk az elemzésnek, nézzük, miről is szól a regény.
Posztapokaliptikus Young Adult LMBTQ főszereplőkkel. Csodajó, nem? Az író azt írta a könyv végén, hogy megunta, hogy nincsen egy igazán jó postapocaliptic sztori sem, amiben a főszereplők LMBTQ karakterek, hát írt egyet. Én elhiszem, mert sose olvastam még posztapokaliptikus regényt.
Ebben a világban a Covid után kitör egy újabb világjárvány, ami a népesség körülbelül 90%-át kipusztítja. Elnéptelenedett egész Amerika, mert rosszul végezte a védekezést a járvány ellen. Ebben a világban él Jamie egy kis faházban az erdő közepén viszonylagos biztonságban, de mindenképpen luxuskörülmények között, mert van víz és áram is a kaja mellett. Ebbe a házba esik be hozzá Andrew, aki belelépett egy medvecsapdába és valószínűleg el fog fertőződni a sebe és meghal, ha Jamie nem segít neki. És Jamie természetesen segít.
What an adorable meet-cute that would be to tell our postapocalyptically adopted grandchildren! Pop-Pop pulled a gun on Grandpa after he stepped in a bear trap!
Az írói ígéret ez alapján annyi, hogy a két srác ebben az édesdrága mennyei kis paradicsomban fog még 400 oldalon át slowburn módra egymásba szerelmesedni. De aztán ahogyan újabb információmorzsák kerülnek elő, kiderül, hogy Andrew tart valahová, hogy súlyos múltbéli titkokat cipel. Hogy Jamie hazudik, mert belül egy pihepuha kiscica. Aztán Andrew lelép, és Jamie utánaindul hátrahagyva mindent, a luxust, és viszonylagos biztonságot is, hogy Andrew mellett lehessen.
Rengeteg izgalom történik velük, miközben végigjárják Amerika elhagyatott útjait, rettegnek, ismerősöket találnak, barátságokat kötnek, és védik egymást és önmagukat. Nagyon fontos témák kerülnek elő, mint például mennyire tudja az ember megőrizni a méltóságát, emberi mivoltát a társadalmi szabályok kötöttsége nélkül. Vadállattá válunk-e, ha nincsenek szabályok, vagy éppen biztonságot keresve újra akarjuk-e alkotni a szabályokat? Találkoznak olyan csoportokkal, akik újra fel szeretnék építeni a társadalmat, nagyon nyomasztó jelenetek váltakoznak, körömrágásig izgalmas vagy éppen torokkaparóan sírós részekkel. De mindent áfonnak a fantasztikus karakterek.
A történet két szemszögből narrálja az eseményeket, Andrew és Jamie is E/1-ben, felváltva avat be a titkaiba. Nagyon realisztikus és fájdalmas közlési mód ez ennél a regénynél. Lehetne egyébként nagyon depressziós is, hiszen mindketten meghalt családtagok és ismerősök emlékével próbálnak megküzdeni, de Andrew humora nagyon fel tudja dobni az egész nyomottságot. A szívem csücske lett ez a srác, épp úgy ahogy Jamie is, aki rengeteget változik a regény végéig. Nem csak az kérdőjeleződik meg, hogy Jamie mégsem lehet heteró, de az a világhoz kapcsolódó felfogása is, hogy ” ha nem tudok vadászni, akkor hogyan lennék képes megölni egy embert”.
If I were to stay here with Jamie, as much as I so want to, I feel like it would change him. I’m like a toxic contaminant trying to corrupt his good nature.
A történet fontos mellékszereplői az olvasó barátai lesznek, a rémesen kiszolgáltatott helyzet miatt ugyanúgy félünk és féltjük őket minden rossztól, ahogyan ők egymást.
What happens if no one is there? If everyone is dead and all that’s left in the world is Fort Caroline, a gay guy, a broken straight boy, a cartography genius with PTSD, and a seventy-year-old woman with a shotgun fighting zoo animals? Plus Howard’s crew. Then there’s Chris and his brother and sister, but hopefully they’re in Chicago by now.
We can launch the first postapocalyptic sitcom.
Olyan régen olvastam már olyan könyvet, ami ennyire nagyon hatott rám, amit ennyire képes voltam szeretni, amiben ennyire szerettem minden szereplőt, ahol élet-halál kérdés volt minden további lépés. Fogalmam sincsen, hogy ez magából a posztapokaliptikus légkörből fakad-e vagy az író ennyire tehetséges, de ez a könyv ott van a kedvenceim között.
Írói szemmel nézve az írói ígéret nem valósul meg, a dramaturgia totálisan félrecsúszott, sok kis tetőpont van egy nagy tetőpont helyett. Az első fejezetekben felépített nagy titok enyhe megoldással lezárul a történet közepén és új szállal fut tovább a történet. Órák óta gondolkodom azon, hogyan lehetne ezt jobban megoldani, de ötletem sincsen és nem is baj. Mert kell olyan könyv is, ami bebizonyítja, hogy van élet dramaturgiai ív és írói ígéret nélkül is. És ezt a könyvet is két éven át szerkesztette az író szerkesztővel, kiadóval a háta mögött és basszus, jó lett. Úgyhogy talán nekem sem kellene olyan borzalmasan pánikolnom a Csillaghullás béna íve miatt. Megnyugtatott.
“I’m the one who’ll have to listen to your girly screams of pain. I’m the victim.”
“It’s not okay to call it girly anymore. That implies girls are weak.”
“My single mother raised me alone for sixteen years. Then, when the world was burning down around us, she taught me how to administer your medication, dress your wounds, and wrap your leg. Then, for a good thirty pages of the notebook she wrote all this in, she was sick and dying. And not once did she make the sounds you made yesterday.”
Amiről még szeretnék beszélni, az a slow burn, a szépen, lassan kialakuló szerelemi szál, a barátokból szerelmesek. Olyan igazán jól halad benne ez, annyira természetesek a párbeszédek, a reakciók, a fiúk egymásra reagálása… csodaszép.
Bárcsak a következő random olvasmányom is ennyire jó lenne!
Szellő Abigél blogja 