Mason Deaver: The Ghosts We Keep

Amikor végigfutottam az új angol nyelvű LMBTQ+ YA megjelenéseket par napja, és láttam, hogy kijött Mason Deaver új könyve, azonnal rá is vetettem magam. Érdekes ez egyebként, mert az előző regénye azon kívül, hogy nonbinary karakterrel dolgozott nem igazán fogott meg, mégis szeretném látni, merre halad, hogyan fejlődik.

• 

A The Ghosts We Keep nem egy könnyű könyv. A témái, a felépítése, az egész hangulata nagyon lenyomja az ember kedvét. Talán nekem sem most kellett volna olvasnom, mert én sem vagyok mostanság a legvidámabb kedvemben, mégis hónapok óta ez volt az első regény, amit sikerült befejeznem.

A történet  nem egyedi. Liamnek meghal a bátyja. Ethant elütik és magára hagyják az út szélén. A legfájóbb pillanatokat éljük át, a temetést, az első iskolai napokat, az otthoni gyászt. Ezek a részek jól működtek, nekem is fájt olvasóként, még el is pityeredtem rajta.

Liam környezete, leginkább a barátai azok, akik nem tudják hogyan kezelni a történteket, így ebből is fontos téma bontakozik ki a regény során. Vajon meddig kell küzdeni egy barátságért? Hogyan lehet megbocsájtani, illetve kell-e egyáltalán megbocsájtani azoknak, akik méregeznek minket?

A másik fő szál Marcusszal foglalkozik, aki Ethan legjobb barátja, Liam viszont minimálisan crusholja, így figyeli, mi minden történik vele, látja, hogy nincsen ott a temetésen sem. A fiúk végül barátságot kötnek, mint két fájó lélek egymáshoz csapódnak. Szerelmi szál mégsem alakul ki, aminek több szempontból is örültem. Egyrészt a gyász mellett nem fért volna el, másrészt meg egy spoileres esemény miatt.

“Maybe I’d wanted to make a scene. Maybe I’d wanted to hurt my parents, in some fucked-up way of getting back at them for not being able to stop something that was beyond their control. Maybe I felt I was their second-best option out of their two children. They’d lost the golden child, the all-American boy who would take care of them with his baseball career.
All they had left was me.”

Nagyon sok értékes témát boncolgatott Deaver a gyász, a barátság mellett, a kedvencem ebből a családi dinamika volt, előkerült például az elsőszülött fiú, aki sokkal többet kapott a szülőktől, aztán a másodszülött örök féltékenysége és sérelmei ezügyben. De szóba jött a terápia, a szakember nyújtotta segítség fontossága is, amit már az első könyvében is szerettem, mert jó tudatosítani, hogy sosem szégyen segítséget kérni. Előkerülnek öngyilkos gondolatok is, én egy trigger warningot szívesen láttam volna emiatt a borítón.

“With every single day, it’d get easier. That’s what Dr. Ross had told me. It might not feel like it, and some days it would be impossible to wake up without missing him.
The important thing was that I did wake up.”

Jó volt a felépítése is, az after és before részek váltakozása, főleg ezek közös szimbolikán való összekapcsolása, mintha Liamnek tényleg egyikről jutott volna eszébe a másik. Ethant megkedveltem, mert hasonlónak éreztem Bálinthoz, a Csillaghullás fontos szereplőjéhez. Marcus ezzel szemben nem volt számomra kellően kidolgozott. A főszereplő meg valójában Deaver szerint is „pain in the ass”.

Nemrég megkaptam azt a kritikát, hogy minden történetemben ugyanaz az érzékeny lelkivilágú főhős szenved. Nem esett jól, pedig magam is érzem, van benne igazság. Abban is biztos vagyok, az Akvamarin azért nem működött E/1-ben, mert Ryan épp olyan idegesítő karakter, mint Liam. Ossziánnál próbáltam ezen változtatni, ő azért mindannak ellenére, hogy nem magabiztos, de legalább tesz lépéseket, főleg a regény közepe után. Itt ez megint alig történt meg.

Igazából a legnagyobb problémám a karakterekkel volt. Egyszerűen nem jutnak hozzám eléggé közel. Deaver például az összes párbeszédet úgy írta, hogy minimális nonverbális jelet mutat be, és ettől én nem éreztem őket, nem láttam őket, csak hallottam. Tudom, hogy a „mondta nyugodtan” helyett meg kellene mutatni, hogy a karakter nyugodt mozdulatokkal kevergeti a kávéját, alap írástechnika, de itt semmi ilyesmi nem volt.

A másik nagy gond az információadagolás. Előbb említettem már egy spoileres eseményt, ami akkor lett volna jó, ha amikor kiderül vagy azt a reakciót okozza, hogy „holy shit sosem hittem volna” vagy „oh yeah sejtettem”, de sajnos egyik sem jött be, mert én konkrétan a második részben összeraktam mindent. A sztoriban ez Ethan temetése. Fogalmam sincsen, hogy én vagyok ennyire jó a jelek olvasásában, vagy Deaver volt béna, de ez nagyon félre csúszott, mert habár érdekelt, igazam lesz-e, de a kötet felénél már biztos voltam magamban és Pósalaky úrhoz hasonlóan csak azt akartam, hogy „Ugorgyunk”.

Ó, és furcsálltam még, hogy a narráció néha az adott dátumon túli időre narrált, tehát mintha a karakter a jövőbe látna, vagy későbbi időből narrálná, de akkor meg nem értettem, miért kellett fejezetcímek helyett dátumokkal hangsúlyozni, hol járunk a történetben.

A kötettel kapcsolatban egyébként a legfontosabbat hagytam a végére: itt láttam először azt, amit minden írótól szeretnék látni. Volt ugyanis egy karakter, akiről egy fél mondatban derül ki, hogy transz, mindez a könyv közepénél. Nem is igazán foglalkozunk ezzel többet, és a főszereplő sem azt csinálja, hogy: ez itt XY a nagynéném, aki egyébként transz, de nekem ezzel az ég világon semmi bajom, hanem narrálás nélkül, a viselkedésével mutatja meg, hogy neki ezzel semmi baja, mert ez nem is téma. Fantasztikusan imádtam ezt, és szívem mélyéből hálás vagyok Deavernek ezért.

Azt hiszem, a többi könyvére is vevő leszek majd, mert a nonbinary nekem még mindig túl megfoghatatlan fogalom, és Deaver okosan érzékenyít. Már csak abban kellene fejlődnie, hogy valahogyan a karaktereket közelebb tudja hozzám hozni.

És a végére megint egy kedvenc mondat:

“We’re all going through our shit.”