Most, hogy végre nekiálltam elmélyedni a saját zsánerem könyvei között, (ami a romantikus YA, LMBTQ+ témával) számítottam rá, hogy kincseket fogok találni, de azt nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Hiszen ez még csak a negyedik (vagy ötödik?) poszt a blogon, és máris annyira feledhetetlen olvasói élményben volt részem, amire már nagyon rég vágytam.
A könyvet a moly „random olvasatlan könyv a várólistámról” funkciója választotta, én pedig jól tettem, hogy a véletlenre bíztam magam, mert ez a könyv bekerült a kedvenceim közé, minden tökéletesen megvolt benne, ami ahhoz kell, hogy a szívembe zárjam. Huszonkettő idézetet dobtam fel belőle a molyra, pedig még vissza is fogtam magam közben. (És itt is megpróbálom nem teletűzdelni idézettekkel a bejegyzést, de nem garantálom, hogy sikerülni fog.)
It’s okay not to be okay.
De kezdjük az elejéről. A történet főszereplője Darius, aki az édesanyja ágáról félig iráni, az édesapja pedig Stephen Keller, akit Darius is, a maga szőke és kék szemű valója miatt is Übermenschnek titulál. Darius Star Trek és Gyűrűk ura fan, egy teázóban dolgozik, és soha nem ismerte máshogyan az anyai nagyszüleit, mint válltól felfelé, a képernyőn át. Csakhogy a nagyapjánál agytumort találnak, úgyhogy az egész család felkerekedik, hogy elutazzon Iránba, hogy Darius megismerhesse a nagyszüleit, mielőtt még késő lenne.
I mean, you can’t just tell your own grandfather “Nice to meet you.”
I had his blood in me. His and Mamou’s. They weren’t strangers.
But I was about to meet them for the first time.
Nagyon erős motívuma ez a regénynek, ez a sorok között bujkáló szomorúság, hiszen mindenki tudja, miért mennek haza, az örök búcsú ott lebeg a levegőben.
Dariusban minden megvan, ami egy jó főhősben meg kell hogy legyen, például egyáltalán nem tökéletes: depressziós, amire gyógyszert szed, az iskolában piszkálják, elhízott, Amerikában túl perzsa, Iránban pedig túl amerikai, aki még a frászit sem beszéli, ráadásul igaz barátja sincsen.
I didn’t really want to die, anyway. I just wanted to slip into a black hole and never come out.
De ami a legeslegjobban megfogott az egészben, az az elbeszélői hang. YA sajátosságként E/1-es elbeszélőt kapunk, de Darius olyan erősen bánik a szavakkal, hogy egy pillanatra sem zökkentem ki, sőt, minden zsigeremmel éreztem és értettem őt. Az atmoszférához hozzátartozik, hogy Darius rengeteg Star Trek utalást használ.
My forehead had become host to an alien parasite: the biggest pimple I’d ever had in my entire life.
It was glowing red and ominous between my eyebrows like the Eye of Sauron, lidless and wreathed in flame. It was so massive, it emitted its own gravitational field.
I was certain that, if I popped it the implosion would suck me, my family, and our whole house into a singularity we’d never escape.
But I did pop it. I couldn’t travel with an alien organism inhabiting my face.
Már amikor a könyvet kinyitva találkoztam a tartalomjegyzékkel és olyanok köszöntek vissza, hogy „There Are Four Lights” vagy „The Borg of Herbs” és „Make it so”, biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem fog szólni. A Gyűrűk urás utalások is dobtak még az élményen. Nem tudom, hogy olyanok számára, akik nem ismerik a Star Treket, esetleg a Gyűrűk urát (van ilyen ember?), mennyire más élmény, de a Goodreads statisztikák alapján szeretik az olvasók.
A Level Three Awkward Silence began to coalesce around us, like interstellar hydrogen pulled together by gravity to form a new nebula.
A fő konfliktus Darius és az apja között húzódik. Darius, mint a legtöbb tizenhat éves azt érzi, hogy nem tud megfelelni az apja elvárásainak, hogy nem tud olyan lenni, mint ő várná tőle, és az iráni utazással még jobban a feje tetejére fordul a világa, és persze kicsit el is mozdul, ami segít, hogy a javulás elkezdődjön.
Some people said Dad had Aryan looks, which always made him uncomfortable. The word Aryan used to mean noble—it’s an old Sanskrit word, and Mom says it’s actually the root word for Iran—but it means something different now.
Sometimes I thought about how I was half Aryan and half Aryan, but I guess that made me kind of uncomfortable too.
Sometimes I thought about how strange it was that a word could change its meaning so drastically.
Sometimes I thought about how I didn’t really feel like Stephen Kellner’s son at all.
Szerettem benne az iráni kultúrát, ami annyira végtelenül kedvesen van bemutatva, hogy árad a lapokról a szeretet, ahogyan Khorram és Darius is beszél a témáról. A rengeteg puszilkodás, ölelés, a fantasztikusan sok kaja, amit egyenként mind megkerestem a neten olvasás közben, vagy a látnivalók, a vallási utalások, a mecsetek és a foci világa bújik meg a lapok között. Nekem egyébként is fontos Irán, mert a mindenféle negatív hírek ellenére is tudom, nem minden fekete-fehér, ráadásul egy olyan férjjel élek együtt, aki tanult frászit, és életcélja eljutni egyszer Iránba. A könyv segített, hogy azt érezzem, nekem is mindenképpen el kell mennem oda.
És akkor az LMBTQ+ címkéről még nem esett szó, pedig az hozott a könyvhöz. Amikor a történet felén túl jártam, és még semmi ilyenbe nem botlottam bele, már biztos voltam benne, ez nem egy ilyen könyv lesz. Ez is az útkeresésről, önmagunk szeretetéről, a családhoz kapcsolódó kötelékről szól, de nem az „Úristen meleg vagyok” pánikon át, ami igazi vérfrissítésnek hat. Sőt, ha nem lenne ott az LMBTQ+ címke, szerintem sokan észre sem vennék benne azt az ott ülő maximum tíz mondatot, ami mégis indokolja a címkét.
Bátran ajánlom ezért olyan olvasónak, aki csak ismerkedik az LMBTQ+ témával, de annak is, aki szereti, mint én magam. A téma valójában a könyv körülbelül két százalékát teszi ki. A többi sokkal mélyebb ennél.
Darius pedig nem csak a családját, a gyökereit találja meg Iránban, hanem egy kedves jó barátot is, Sohrab szintén fontos szereplője lesz a történetnek, Darius mindennapjainak.
“I think Sohrab might be the first real friend he’s ever had.”
Deep inside my chest, a main sequence star collapsed under its own gravity.
I hated that Dad thought that about me.
I hated that he was right.
I hated that Sohrab could hear him.
Egy ilyen könyvnek tudjuk, hogy van vége, Darius hazautazik és folytatja az életét, és ezzel semmit sem spoilereztem el, én magam is számítottam rá, mégis annyira fájt a búcsú, hogy csendben nyeltem a könnyeimet.
De augusztus végén jön a második rész, ami akkora gigamega LMBTQ+ szállal kecsegtet, hogy már tűkön ülök a megjelenésig. Mert Dariusnak barátja van, minden tökéletesnek látszik, mégis valami hiányzik és nagyon remélem, hogy Chip lesz az, akivel ebben a kötetben úgy három közös jelenetük volt, mégis majd szétfeszítette az oldalakat a köztük vibráló feszültség. Meglátjuk.
És akkor egy összefoglaló ajánló a végére:
Ha szereted a teát, mindenképpen olvasd el!
Ha szereted a Gyűrűk urát és/vagy a Star Treket, olvasd el!
Ha szereted a remekül működő E/1-es narrációt, olvasd el!
Ha szereted a fanyar humort és iróniát, olvasd el!
Ha szereted a perzsa kultúrát, olvasd el!
De igazából mindenképpen olvasd el 🙂
Szellő Abigél blogja 